pajzán versek.

Az uraság tekergeti
Nagy hevesen a leányt,

A kereskedő bedugja
Ecetes korsó gyanánt.

A kanonok gyügyölgeti
Vén szotykáját pamlagon,

A káplán meg cicerészni
Tanul kinn a falvakon.

Hivatalnok feleségét
Frütyögteti rendesen,

De befirkant az írnok úr
A szajhának, - csak legyen !

Doktor urak hersentenek
Szép taktusra csendesen,

A poéta meg befütyöl
Kedvesének ékesen.

A mészáros megdolgozza,
Ha megáll neki a lány,

Diákember keficél
Nagy sietve szaporán.

Ács a kurvát jól megmássza,
Parasztlegény kamatyol,

Úgy van írva krónikában :
A napszámos kubikol.

Bakancsosnak sok az esze,
Éjjel-nappal toszni jár,

S habár keményen teszi,
De csak tököl a huszár.

Csizmadia jól beszurkol,
Besuvickol a cipész,

A takács meg mityolgatni
Éjjel-nappal mindig kész.

Vasutas befüttyent hetykén,
S benyom a nyomdászlegény,

Brűgöl a cigány, és kupiz
A nyaviga hevenyén.

Besavanyít a szakács,
S a harangöntő bekólint,

Csesz a varga jókedvében,
Ősrégi szokás szerint.

A vadász lő - úgy, ahogy kell,
Ha a töltés jó kemény,

Bemázol a szobafestő,
Pettyent a vándorlegény.

Molnárember csak bugyizgat,
Besrófol a lakatos,

Kádárlegény beverni tud,
Becsavar az obsitos.

Becserez a tímárlegény,
Kéményseprő meg befűt,

A markőrők belökdösnek
Ahol lehet, mindenütt.

A gombkötő vígan pitykéz,
Kefekötő bekefél,

A tudós csak cicizni tud,
Újságíró meg petél.

Stibicel a szobalánnyal
A vigéc a hotelben,

Kanol a bakonyi kanász,
De sohase fotelben.

Búgat a bús disznóhajcsár,
Ökörhajtó besuhint,

Beheppent a fürge pinér,
A szakácsnő ha kacsint.

Benyes a szorgalmas kertész,
Becserrent a laboráns,

Bojtár gügyöl, s a frajlának
Behagyint a praktikáns.

A tornász meghúzza hölgyét,
És befúr az asztalos,

Megélvez a szolgabíró,
Ha a leány takaros.

A rézöntő meg becsörrent,
Patikárius meg beád,

Közösül a polgármester,
- Lassan mozgatva farát.

Befreccsent a tűzoltó, ha
Csőre kapja a leányt,

A dinnyecsősz meglékeli,
Ha a nő hagyja magát.

A konduktor sorba likaszt,
És szurkol a zord finánc,

Szakácsnőt a kapu alatt
Megböki az ordinánc.

Zsandárkáplán tíz körméről
Lekapja a menyecskét,

Furvézernek megdönteni
A lotyóját - gyerekség.

Koslat a falusi kántor,
És betol a péklegény,

Párzik a bús filozopter,
Minden hónap elsején.

Háziúr lakbérnegyedkor
Csinál két s több numerát,

Aki steigerolni szokott,
Annak semmi meg nem árt.

Azt mondja a nóta, hogy nincs
Se mennyország, se pokol,

Ennélfogva érthető, hogy
Még a pap is kupakol.

Szabósegéd megugorja,
Mint a kecske, ringyóját,

A kovács meg bever neki,
Szikrázik - az áldóját.

Az inas csak bagzani tud,
Hágni pedig a kocsis,

Vén baroneszt jól megcékel
Könyv nélkül a hajdú is.

Libapásztor zsákon tömi
A leánykát - hogy csak nyel,

A miniszteri tanácsos
Rendszerint már csak - ... figyel.

A széplélek csak kettyintget,
Szemlesütve, sötétben,

A nagy kujon megprütyköli
A legyet is röptében.

Hanem :
Szart sem ér a mesterségük,
Alhatnak ők afelül,
A hatökrös gazda baszik
A világon egyedül.

(Középkori ballada)

Harcból megjött Grancorn lovag,
győzött kilenc csatán.
Ünneplik, harsog a hírneve
falu és város piacán.

Őróla cseveg, dalol, álmodozik
a fehérszemély, valahány.
Hivatja Richárd király s Rosamund,
a szép királyleány.

Délcegen a várba föllovagol,
leszáll kapubolt alatt;
három udvarhölgy, ifjú, begyes
bókolva elébe halad:

"Üdv neked, Grancorn, hős lovag!
Üzeni felséges urunk:
estig várj; addig, parancsa szerint,
szolgálatodra vagyunk."

Gondjukba veszik, föl a várba viszik
e tarka pihés madarak,
szélesen suhanók, nevetők, csipogók,
hogy kongnak a szürke falak.

Hódol Grancorn: "Bűbájatok
harcos szívembe hatott:
holtat is föltámasztana,
s az elő lesz halott."

Hoznak pecsenyét, méhsört, csemegét,
sürögnek selymesen:
"Diadalmas hős, bármit kívánj,
azonnal meglegyen."

Nagyot sóhajt Grancorn lovag:
"Egy évi harc alatt
nem háltam nővel férfiként,
kioltani vágyamat."

A három dáma irul-pirul:
"Sose tettünk még olyat,
miképp történik, azt minekünk
álmodni sem szabad.

De mert szeretünk, válassz közülünk,
s ígérd, titok marad:
aki legszebb hármunk közül,
az oltsa ki vágyadat."

"Mindhármatok legszebb tünemény,
mindnek varázsa más,
nem is lehet választanom,
hát döntsön sorshuzás.

Sisakból húznak bojtokat,
mind remegő, izgatott:
a vöröshaju, zöldszemü Elisabeth
piros bojtot huzott.

Sikolt és arcát elfedi:
"A sors akarta így,
nem én rablom el tőletek,
ti csúnya két irígy.."

Barátnőim, ne lessetek
mert szégyellem nagyon,
hogy feltett szűz erkölcsömet
mingyárt elhullatom.

Elillan a másik két urihölgy,
de figyel a függöny mögül,
hogy rájuk is a nászéjszakán
majd míly végzet nehezül.

Lány-comb közt reng a lovag lövege,
tüzes vas, öt kiló,
fekete heréje duzzadoz,
akár két ágyugolyó.

Nehéz üteg lövöldözi
a törékeny erődfalat,
de feszes rugalmas alapzatú
s himbál a lökések alatt.

Elisabeth jajgatva tűr,
mégis kedvére van,
hogy lágyékát kemény legény
döfi hatalmasan.

Szól Chloris: "Ocsmány borzalom!
Férjhez sosem megyek!"
Szól Sheila: "Ha majd velem megesik,
üdébb, virulóbb leszek."

Szól Chloris: "Elég volt! megöli szegényt!
Odafutok, nem hagyom!"
Szól Sheila: "Ha majd te nyögöd e bajt,
mentőt nem akarsz, aranyom."

Szól Chloris: "Ez a kis penészvirág
gerjeszti föl ennyire?"
Szól Sheila: "Ha majd téged kokasol,
hamarabb lelohad heve."

Se-vége se-hossza dúl a vihar
a hullámzó szüzön.
Női mélyében öt liter
a belövellt férfi-özön.

Sírva fakad: "Irgalmas lovag,
kicsi párodat elbocsásd!
Titoktartó öreg dadám
rakhat rám borogatást."

Nyög Grancorn: "Csak most kezdtem el,
be nem végezhetem?"
Segítsetek szépségesek,
vagy itt lerogyok betegen!"

Sheila libeg a függöny mögül,
ragyogó tüzes hajadon,
délről rabolt fejedelmi leány:
"Ne búsulj, nagy erős lovagom!"

A hőst, aki hanyatt löki,
keze-lába kacsolja át,
jártas menyecske módra teker,
hányja-veti tomporát.

Nyávog, piheg, forog, liheg,
elalél, sápad, kihevül,
hol kanca módra hágatja magát,
hol ő lovagol felül.

Aztán e cigányka se bírja tovább:
"Köszönöm, nagy erős lovagom!
Jutalmul arany haj-pántomat
karodra átcsatolom."

Chloris, ábrándos kékszemű,
bőre tej, haja len,
tündéri cukorhab-látomás:
búvik szemérmesen.

"Jaj, ne" - nyafog, kényeskedik -
"még kicsi vagyok, ne bánts!"
De várja hogy lefektetik,
ahogy pólyást szokás.

Szemet húny, nem tud semmiről,
édes álomba dőlt,
s a vitéz, mint sütni-való madarat,
úgy tűzi nyársa őt.

A finom jatékbaba lábaköze
csiklandó szerkezet:
lüktetve szíja, gyűrűzve feji
mit a hős belészegezett.

Holtat is feltámasztana,
s az elő lesz halott.
Szól Chloris: "Grancorn, kedvesem,
mert vagy lottyadt, aszott?"

Eközben csöndes este lett,
ottkinn hazaballag a nyáj,
kong a harang, giling-galang,
leszáll a kék homály.

Vonat zakatol, de rá se fütyöl
a bajnok, mit se kiván.
S nem várja Richárd király: egyedül
Rosamund királyleány.

Rubin ajka, zafir szeme
szerelmesen mosolyog:
"Üdv neked, Grancorn, hős lovag!
Győztél, s jutalmat adok."

Válassz: ajándékozzak-e
szekér aranyat neked?
Vagy férfiszem nem látta, dacos,
márvány-sima testemet?"

Grancorn lovag elkékül, dadog:
"Gyönyörű királyleány,
majd add nekem jutalmadat
holnap, vagy holnapután."

Weöres S.

Ásd oly mélyre kútját a kéjnek
Hogy álmaim mélyét ne leljék.
S kérdezzed némára az ajkam
Hogy hangja többé sohse teljék
Se szóra, se dalra, se versre.

Örömöd sarlói tarolják
Testem virágos bágyadását.
Kedved csikói legeljék le,
Hogy tikkadás napját sohse lássák
Friss serkent hajtását a vágynak.

Sápadt arcom verje veresre
Dacot tőled tanult szemérem.
Mondhassak "Nem"-et végre,
Szabadjon a percet megérnem
Mikor betellett ajkam kéred.

S mintha gyümölcsöt, mely nem érett
Fel-fel csapódó karcsú ágról
Tép szomjas mohó siheder,
Félőn, hogy talán el sem éred
Egyszer tépd erővel a csókom.

Sűrű spanyolbort szürcsöltél-e?
Vagy ittál-e már téli estén
hajadonlány-szeretőd ajkán
legördülő parfőmös nyálból?
Vagy aludtál-e sátorában
a lángoló nő üstökének?
És húnytad-e már szemedet le,
látva egy vérző, hűs narancsot?
… Én Mária Abariendost
tartom a borok velejének!
A szeretők anyjának tartom
én Mária Abariendost!
Áldassék érte minden lépte,
mely forró combját összehajtja,
hogy egyszer húsa volt a párnám
s véréből ittam vért és óbort…
2
Ó, Mária, szüzek szüze! –
bús szájam ezt rebegte;
a Via del Pinón a bál,
a farsang lelke vagy te!
Ó, Mária, kis balkonod
magasra építették.
Én nem alszom már két hete,
oly lázasak az esték…
A Quarnero oly hűs, oly lágy,
mint – gondolom – a kebled…
Ma reggel rádgondoltam és
ráfeküdtem… Ne vess meg!
Szemem behúnytam és a víz
mellem s hasamat érte:
rádgondoltam és üdvöm volt,
légy százszor áldott érte!
Versek bús csavargója: én,
te táncosnő és nő vagy.
Én meleg ételt nem eszem,
s te szótlan – öldöklő vagy.
Még ifjú testem bús, mert szűz;
te csókokon kövérszel.
És mégis vézna csöppenként
korán miattad vész el.
Kapud alatt, hol buja nők
árulnak rothadt dinnyét,
itt éhezem én éccakán
s el nem mozdulok innét,
amíg a sok fagrádicson
föl nem kerültem hozzád…
Abariendos Mária
borítsd szememre szoknyád…
3
Lejött Mária, lejött Mária,
suhogott, mint a selymek.
S rekedten szólt: ölelj meg!
Bezárt szemmel nézett reám
s kínosan zárt öléből
szent füst szállt föl a mélyből.
Belémártotta körmeit
szennyes, vézna husomba;
selyme csípőm surolta.
Kivonszolt… piszkos földje volt
a Via del Pinónak;
lent fügehéj és tökmag.
Lerántott. Forró keblein
kihasadt a ruhája.
S én hanyatt rogytam rája.
Karolt a karja, mint a vész
s karolt két izmos lába. –
Fuldoklottam hajába…
A nyelve, mint piros narancs,
fogam közé úgy folyt be;
s nyála a keblén folyt le.
És ringott, mint a tengerek,
és ringtam, mint a tenger:
két égő acélhenger…
… És vége volt… És vége volt…
Egy úr állt a balkónon,
mely sötét volt és ódon.
És harsány hangon kacagott
és Mária is véle…
Vajjon még él-e?… Él-e?…

Merűlve voltak mély álomba
mindnyájan, akik alszanak,
mikor beszöktem egy klastromba,
hol szép apácák laktanak.
Játszottak már az angyalkákkal
álmokban a friss sororok,
Sanctust hortyogtak nagy pauzákkal
közöttök a vén máterok.

Becsúszván Soros Formózával
szűk cellájának ajtaján,
ki átsegített font létrával
a klastromnak kőfalán,
átkaptam töstént karjaimmal,
mint régen-kívánt tárgyamot,
s megrakván képét csókjaimmal,
elkezdtem véle harcomot.

Mióta egymást megszerették
szóló-házban szíveink,
ily Rendez vousnak nem lelhették
jó módját mesterségeink.
Ott ült, ha együtt tréfálgattunk,
az őr, egy titkos trónuson,
s alig hogy cédulát válthattunk
némelykor a vas-ablakon.

Most hát, örülvén a prédának,
az ágyra vontam Kincsemet,
hogy harmatjában szűz udvának
megoltsam régi tüzemet,
s kezébe adván húsvillámot,
mely szörnyű nagyra duzmadott,
felbontogattam oltárkámot,
mely kődök-alján csillogott.

De, áh, mely nagy volt bámúlásom,
midőn elállván útamot,
bármely hő volt is koldúlásom,
be nem fogadta dúcomot.
Ujjammal bátran átvéshettem
egész völgyének udvarát:
de ha vesszőmet ráértettem,
rémülve zárta pitvarát.

A csillagútnak hajlására
az Éj azonban feljutott.
Intette már a solyozsmára
a nagy harang a klastromot.
Futott a költő, hajlékunkhoz,
megzördítette zárjait,
s becsukva lelvén, szomszédunkhoz
sürgette gondos lábait.

Ez volt órája válásomnak.
Elkezdtem búcsúzásomot,
s kis hasznát látván járásomnak,
szidtam magamban sorsomot.
Átkúlcsolt lyányom. Sóhajtozni
érzettem végső csókjait,
s új lángra láttam gyúladozni
a mécsvilágnál arcait.

Dühödtem. Forró ihletéssel
széthánytam minden gátomot,
s egyszersmind szörnyű szürcsögéssel
völgyébe döftem dúcomot.
Megrezzent lyányom. Ijedtében
zokogva szürcsölt friss eget.
De olvadt végre, hogy völgyében
mozgatni kezdtem a szöget.

Tüzes volt harcom. Markaimmal
felkapván alsó combjait,
fenékig dúltam ostromimmal
völgyének húsos bótjait,
s mát kétszer lőttem ki dúcombúl
egyvégben férfiségemet;
akkor megtérvén mély bájombúl,
kivontam bágyadt csövemet.

Szó nélkül habzott e pauzánkig,
de most, rám nézvén, Kedvesem
„No még csak egy kis Miatyánkig
- úgymond nyöszörgve -, Édesem!”
Mit tudtam tenni? Ujjaimmal
meg visszatúrtam dúcomot,
s tüzet szerezvén csókjaimmal,
megújítottam harcomot.

Ha sok időnk lenne e földtekén:
vonakodásod nem rühellném.
Töprengenék, hol töltsem el veled
a végtelen szerelmi éveket.
A Gangesz-parton, hol rubin terem,
járnál te: én a ködös Humberen
szenvelgenék. Ha száz év elszaladt,
felkérnélek: add végre meg magad,
mire te addig húznád az időt,
míg megkeresztelkednek a zsidók.
Szerelmem folyton nőne, oly nagyon
lassan, mint egy világbirodalom.
Tíz évig lesném homlokod; tizet
adnék, hogy feldicsérjem szép szemed,
mindegyik fehér mellednek huszat,
százezret annak, ami fennmaradt;
minden testrészednek egy korszakot
s az Újkort, ha szívedet megadod.
Ezt érdemelné, hölgyem, glóriád,
s hidd meg, szerelmem nem adná alább.
De folyton hallom, hogy hátam mögött
az Idő szárnyas fogata zörög,
s tekints előre: lábaink alatt
jön a jövő, az üres sivatag.
Márványkriptád mélyében elveszik
szépséged, s szépségeddel verseim
visszhangja is. És szűziességedet,
mit úgy féltettél, féreg fúrja meg;
s a por elfekszik - ugyanaz a por -
erényeden meg bujaságomon.
A sír privát szállás, ahol kevés
alkalmat kínál a szeretkezés.
Ezért, míg az ifjúság s az öröm
harmat módjára csillog a bőrödön,
s készséges, vágyó lelked, mint a láng
bukkan fel tested minden pórusán:
tekintsük egymást prédának, akár
két felgerjedt ragadozó madár,
hadd használjuk a percet, ahelyett,
hogy elkenődve lötyögjek veled;
hemperegjünk, míg édességed s vad
erőm egyetlen, görgő gombolyag,
aztán nyergeljünk és a kéj lován
vágtázzunk be az élet kapuján,
s mivel megállítani az Időt
lehetetlen, kergessük mi meg őt.

csak gyöngysorod volt rajtad, semmi más már,
azt is ledobtad. A szobába tévedt
késői napfényben rezgő szivárvány
ült rá. Közöttünk, mintha vízfestmények

lebegtek volna. Ledőltél az ágyra,
és combodat kitártad, s felemelted,
mint Danaé, mikor az istent várja
Tizián képén. Mozdulatlan melled

fölé hajoltam. lüktető szerelmem
ágaskodott s feléd mutatott, szépség.
Te utána nyúltál, mert behunyt szemmel

is megleled. Öledhez nyomtad végét,
hol az éjsötét hajtarajban legszebb
szegfűd vöröslő kelyhe már kifeslett.

Vidulj fel, mert itt jövök, drágám

és kézben tartom farkamat.

Ki tudja, milyen holnap vár ránk,

de, még miénk a mai nap.



Egyszer csak rám szakad a vénség,

és kedvem-nedvem elapad.

Majd testem legvirgoncabb részét

férgek rágják a föld alatt



Testünk, mondják feltámad, bárha

egy dologról hallgat a pap.

Attól félek: a túlvilágra

nem viszem át farkamat.

Hölgyeknek és uraknak, mindazoknak,
akik tudják és látják, hogy mi jó,
legyen e szerény kompozició
ajálva, minden huncut okosoknak.

S mert védő kell neki, s protekció,
mert skrupulusok ellene mozognak,
a védelmébe helyezem azoknak,
akik tudják és látják, hogy mi jó.

Mert nem lesz zord dolog mit benne mondok,
senkit sem támad, senkit sem birál,
sem Isten nem lesz tárgya, sem király:

hanem csupa vidám, szép drága jók,
s természetesek, mint: csipők és combok,
emlők, hasak, és láb között valók.

Boldog idő! Boldogságomtól boldogitott ágy!
Éjjeli boldog idő! Boldog a bölcs szerető!
Édes az esteli szóváltás a lámpavilágnál,
és ha a lámpa kihunyt, édes az éjjeli harc.
Változatos harc volt: majd meztelen emleje lett pajzs,
majd dacosan komorult, s inge nyakára borult.
Majd ha a pillákat szemeimre lenyomta az álom,
csókkal nyitva ki, szólt: "Lanyha, te alva heversz?"
Két karodat hány-mód és hány ölelésre cserélted,
s mily makacson késtek csókjaim ajkaidon!
Óh csak az élvezetet ne vakítsd meg irigy takarással:
tudd meg: a szem gyönyöre vezeti vágyaimat.
Lásd, Helenát is meztelenül szereté meg Páris,
amint Menelaos ágya közül kiszökött.
S Endymion, kit a Nap ragyogó nővére megejtett,
a csupasz istennőt meztelenül ölelé.
Hogyha azért gonoszul takarózván fekszel a párnán,
meglásd, kandi kezem összeszakítja ruhád!
Sőt ha tovább ingerled a vágyam durva haraggá,
rózsákat karodon mély harapás sebe fest.
Nem gátolhat a játékban tömör és kerek emlőd,
hadd szégyelje magát az, aki csúf s anya már,
de te itasd szemem a buja látás drága borával,
míg csak tűri a sors, s nem jön a végtelen éj.
Óh bár úgy fonnánk testemmel testedet egybe,
hogy szent láncaikat szét sose törje idő,
mint ahogy a gerlék egyforma s örök szerelemben
csókosan élvezik át isteni életüket.
Balga keresheti csak végét az igaz gyönyöröknek,
mert az igaz vágy nem ismeri a zabolát;
és hamarabb megcsalja a gazdát a bevetett föld,
és hamarább űz Sol zord fekete lovakat,
és vizeit hamarább csalogatja vissza a forrás,
száraz medrében hagyva halott halait,
mint hogy én máshoz dobogó szívvel közelítsek:
ő volt hajnalom, és ő legyen alkonyom is!
Adna ily éjeket, életnek sok volna egy év is!
s nem sírnék, amikor hívna a csónakos agg.
Adna sok ily gyönyör-éjt, ragyogó mennyekbe röpülnék:
koldus is isten lesz isteni karjaiban!
S bár mindenki csak ezt vágyná: vigadozva heverni
víg szeretők bor- s mézillatu combjai közt:
kard, kürt, hadihajó nem volna, se gyilkos erőszak,
Adria nem verné harcosaink tetemeit,
s Róma! örök diadalmaidért gyűlölve örök gyász,
gyermekeid gyásza most nem alázna porig!
Engem méltán ér unokák dicsérete: istent
nem sértette vidám örömeim pohara.

Te pedig, édesem, élvezz! élvezz! - Csókjaidat ha
mind elcsókoltad: látni fogod, be kevés!
Látod? -: az elnyilt rózsáról hullongnak a szirmok,
sárgúló levelek úsznak a váza vizén!
Éltünk büszke gyönyör, ragyogás, s holnapra mögöttünk
döngve becsapja talán érckapuját a halál.

Durva a coitus, izzadt brutalitás,

kurta görcs a gyönyör, undorodás követi.

Fond rám karjaidat, légy csendes, ne mozogj

-lármás párzástól elriad a szerelem-,

s kezdjük az eszményi szűzi szeretkezést,

csókoljuk -ez elég- egymást meztelenül,

csókoljunk hosszan könnyedén és elegánsan.

Boldogság lüktet bennünk s nem szünetel.

Túl ne szaladj a határon. Így maradunk örökké.

Lugas-pavillon védve minket
lágyan takarja kéjeinket
s legyezi nyájas rózsaág;

s a rózsaillat halkan éled,
hála a könnyű nyári szélnek,
mely illatokkal jóbarát;

Hinnem kell lángoló szavát,
mert teste forr s a kéjre bátor,
s lázat kapok az ajakától;

s szerelmünk oly forróra hág,
hogy kis nyalánkság, könnyü semmi
elég nekünk egész nap enni.

Szóval - Glycéra fog ma bennünket fogadni?
s a szép Amália kész mivelünk mulatni?
és Róza, akinek lágy tánca szenvedély
sarkantyuja, s a vágy előtte nem alél?
és huga, akinek szép énekét csodálják,
hangjával fogja majd kisérni vad gitárját?
Velünk lesz Julia, a barna kacagó,
kinek a melle oly kemény és csillogó?
Egyszer már láttam őt hasonló orgiában,
félmeztelen, zilált hajaknak oldatában: -
bacchánsnő soha szebb vad antik éjszakán
nem őrjöngött regés Kithéron hegyfokán.
Jól van hát: kész vagyok veletek odamenni...

De mi lesz, ha Camille hírt fogna róla venni?
Mi lesz a vége majd ily éjnek, mily vihar,
ha arról ő csak egy szót is rebegni hall?
Ti nem is sejtitek, Camille mily szörnyü zsarnok:
hacsak dicsérek egy szemet, mosolyt vagy arcot,
vagy szép nőnek vagyok szomszédja vacsorán,
aki fülembe súg, vigan nevetve rám,
ő látja - s kész a könny, a korholás, a kétség;
egy szó, egy mozdulat, előtte szörnyü vétség.
Mit mondjak? bosszuja a tettekig fajul.
Képes megverni. S én azt szinlelem vadul,
hogy én is megverem - de olyan könnyü kézzel,
hogy csöpp kezén dühöm végül is csókba vész el,
mert szerelem-csatán erős a karja csak
s még a hangján se bír csufítni a harag.
Ah, inkább hadd legyen haragos, mint közömbös,
dühe is ráadás szerelmi örömömhöz.
Nem kérem senkinek, ha javát akarom,
a békés szeretőt. Mit ér a nyugalom?
Inkább kivánom én a vad szavak özönjét,
vagy magam sírni, vagy látni a lányka könnyét,
vadul vádolni vagy csitítni a csatát,
és megbocsátani, s kérni bocsánatát...

De mi ez? Juliát hallom már - friss kacajhang.
Lépjünk be! - Óh vig éj! vad mámor, buja barlang!
Hány drága mell husát dagasztja lágy nyomás!
s becézett bájakon boldog kéz orgonáz!
Hány szép test, mely takart varázsait kitárja!
Hiszem, a Szajna is, ha vig zajunk bejárja
visszhangzó habjait, kicsap s a partra jő
s ágyán ébredve a szomszéd kereskedő,
ha ingerli irigy fülét a kéjes ének,
kétannyi csókot ád túl-ifju hitvesének.

Méltán mondod Erósra: útonálló

Éjjel jár, s a ruhát lehúzza rólunk.

Ha sok időnk lenne e földtekén:
vonakodásod nem rühellném.
Töprengenék, hol töltsem el veled
a végtelen szerelmi éveket.
A Gangesz-parton, hol rubin terem,
járnál te: én a ködös Humberen
szenvelgenék. Ha száz év elszaladt,
felkérnélek: add végre meg magad,
mire te addig húznád az időt,
míg megkeresztelkednek a zsidók.
Szerelmem folyton nőne, oly nagyon
lassan, mint egy világbirodalom.
Tíz évig lesném homlokod; tizet
adnék, hogy feldicsérjem szép szemed,
mindegyik fehér mellednek huszat,
százezret annak, ami fennmaradt;
minden testrészednek egy korszakot
s az Újkort, ha szívedet megadod.
Ezt érdemelné, hölgyem, glóriád,
s hidd meg, szerelmem nem adná alább.
De folyton hallom, hogy hátam mögött
az Idő szárnyas fogata zörög,
s tekints előre: lábaink alatt
jön a jövő, az üres sivatag.
Márványkriptád mélyében elveszik
szépséged, s szépségeddel verseim
visszhangja is. És szűziességedet,
mit úgy féltettél, féreg fúrja meg;
s a por elfekszik - ugyanaz a por -
erényeden meg bujaságomon.
A sír privát szállás, ahol kevés
alkalmat kínál a szeretkezés.
Ezért, míg az ifjúság s az öröm
harmat módjára csillog a bőrödön,
s készséges, vágyó lelked, mint a láng
bukkan fel tested minden pórusán:
tekintsük egymást prédának, akár
két felgerjedt ragadozó madár,
hadd használjuk a percet, ahelyett,
hogy elkenődve lötyögjek veled;
hemperegjünk, míg édességed s vad
erőm egyetlen, görgő gombolyag,
aztán nyergeljünk és a kéj lován
vágtázzunk be az élet kapuján,
s mivel megállítani az Időt
lehetetlen, kergessük mi meg őt.

Gyűlölök és szeretek. Kérded tán, mért teszem én ezt.
Nem tudom, érzem csak: szerteszakít ez a kín.

Édesanyám! nem perdül a rokka, olyan

szakadós ma a szál -

vágy nehezül rám:

mert a sudár szép Aphrodité letepert!

Szerető, szerető

kell ma nekem már!

tedd boldoggá               a kedvesed

megérintem ajkad         a messzit

megérintem szemed      a fényest

megérintem öled           a nedvest

megérintem szád          a szerelmest

Volt egy nő, úgy hívták, Dalma,

sosem volt addig nyugalma

légyottra érkezve,

míg meg nem kérdezte:

"Tisztelt úr, dug ön vagy nyal ma?"

Siralom a szívnek, ha heve nincsen,
ha sóvárgása, gyötrő tüze nincsen.
Szerelem nélkül záruló napodnál
eltékozoltabb nap részedre nincsen.

- Weöres Sándor

Mit ér a szív, ha elkorhadt belül,
ha szenvedélytől többé nem hevül?
Mit ér napod egyetlen perce is,
ha a szerelem lopva elkerül?

- Sziklay Andor